Gyakran elfog az az érzés, hogy nem teszek meg mindent a gyerekért, mert még mindig vannak lehetőségek, terápiák, fejlesztők ahová nem vittük el és nem próbáltuk ki. Néha marcangolom magam azzal, hogy nem olvastam el még elég szakirodalmat, nem tudok eleget a DS-ről és arról ami ezt a témát körülveszi, még mindig nincsenek mindenre válaszaim és ezért nem állok készen arra, hogy a kíváncsiskodóknak megmagyarázzam az igazat a tévhitekről és a miérteket... Azt szoktam érezni, hogy a környezetem ezt el is várja tőlem, hogy naprakész legyek minden téren és ez a fajta nyomás is rám nehezedik. Ha így felteszem magamnak azt a kérdést, hogy ez így normális-e, látom, hogy ez nagyon beteges dolog amit művelek. Konkrétan arra gondolok, hogy saját magamnak teszem olyan. de olyan magasra a mércét, hogy azt maga Dr. Pueschel Professzor se tudná elérni...  (Megj. A Dokibácsi az egyik legelismertebb DS szakember aki nagyon sokat tett értük és kiemelkedő eredményeket tudott felmutatni)

Egyébként egy hajthatatlan és óriási tudásvággyal áldott meg a Teremtő. Persze sajnos ezzel nem jutottam karrieremet illetőleg túl messzire, mert csak pont azt és pont annyit tanultam, ami és amennyi személy szerint érdekelt. Aztán a kitartás is hiányzott, mindig jött valami ismeretlen és új és abba is belevágtam, de ez egy másik téma. Viszont amibe beleásom magam, azt az új tudást mint egy szivacs vagyok képes magamba szívni. Mióta Anya lettem még nagyobb ez a vágyam, hogy teljes körűen és minden féle - fajta igényt kielégítően tudjak bármire válaszolni, reagálni a gyerekkel kapcsolatban, tudjam a miérteket és a hogyan továbbakat. Magamnak, csak utána másnak. Lehet azért is mert az első gyermekem Picúr és elsőre mindjárt ilyen különleges is. Szerintem ezért valahogy azt az extra késztetést érzem, hogy neki még többet kellene adnom, mint egy kevésbé "más" gyereknek. Persze az első sokk és összetörés után mindenáron minden kérdésemre, aggodalmamra választ akartam kapni ami a DS-t illeti és példákat az életből... A szakemberek, orvosok, terapeuták akikkel majd hogy nem napi szinten kapcsolatban vagyunk, mind részt vesznek a játékomban és a kíváncsiságom kielégítésében és el is látnak tömérdek információval. Erre szépen ráteszek magam is egy lapáttal és rendelek rengeteg mindenféle nyelvű könyvet és éjjeleket olvasok át, aztán hajnalban már ébred Picúr és egész másnap morcos leszek, mert nem juthattam a fejezet végére, ja és nem is aludtam... Ennek a gyerek issza meg a levét, mert ingerült vagyok.

Most egy kicsit megzuhantam - úgy érzem - mert az információ rengetegben elvesztem és nem arra tartok, ami eredetileg a célom volt "Megtudni minél többet, leszűrni a lényeges dolgokat és esetleg implementálni a mi életünkbe belőle valamit". Nem gondoltam volna, hogy olyan végletekig tudok menni, hogy már csak a kész megoldások, konkrét ötletek tudnak motiválni... Be kellett látnom, hogy ez nem vezet sehova. Nem kell előre mindenre felkészülnöm, hisz itt van a majd 15 hónapos kisfiam, aki itt kapaszkodik fel a székembe és hív az Ő kis babanyelvén, hogy játsszak már vele...

És ez a lényeg, Picúr, nem pedig amit mások okos könyvekbe firkálnak.

Hol vesztem el azt nem tudom, de azt igen, hogy vissza kell hogy térjen az az Anyatigris bennem, aki szavak és jó tanácsok nélkül is tud gondoskodni kölykéről. 

Ezért is gondoltam arra, hogy a blogon sem kellenének mindig ezek a nagy szakszavak, mint pl. speciális igényű gyerek, lehet azt mondani egyszerűen különleges gyerek. Vagy semmit, hisz a blog Picúr életéről szól és Ő nem egy diplomamunka, nem életem "projektje". Senki ne akarjon a saját gyermekéből csodabogarat kinevelni! Ne essetek Ti sem olyan hibába, hogy azzal fejlesztitek, amiről csak ti gondoljátok, hogy későbbi boldogulásához elengedhetetlen pl. 2 évesen angol órára járatni amikor a többi gyerekkel a játszótérre járnak, 3 évesen balett óra némettel, aztán mire oviba megy már franciára is jár, gimnasztikára, teniszre is kell járnia és mire iskolás lesz majd zongoristának is kell lennie, matek olimpiászon kell kitűnően szerepelnie, mire 10 éves lesz már meg legyenek az alapfokú nyelvvizsgái, mert másképp nem veszik fel a 8 éves igényes gimibe és nektek mindegy lesz, hogy fogalma sincs a függvényekről, nincs nyelvérzéke vagy botfülű, muszáj lesz neki a nyári szünetben is pancsolás és biciklizés helyett felkészítőre járni, mert szerintetek csak ettől lesz teljes értékű, sikeres és boldog felnőtt.... Na neeee?! Jó ez most itt egy példa a totális végletről, mert ugye vannak gyerekek akik kimondottan igénylik, ha több területen is megvethetik lábukat. Kisiskolásként én is mindenféle körbe jártam, zeneiskolába, énekkara, táncra is, aztán lassan elkoptak és csak a tánc maradt. Mindenhova magamtól vezérelve iratkoztam be, Anyuék csak asszisztáltak. De amíg nem volt suli addig csak fára másztunk, patakokban fürödtünk, nyilat és íjat készítettünk, sárban dagonyáztunk...

Ez a felismerésem, mondjuk úgy saját magamnak adott anyai pofon már pár hetes, ezért eldöntöttem, csak olyan olvasnivalónak szentelek időt, ami élhető, szórakoztató és mégis ad valami pluszt az életünkbe. Ilyen pl. Panka naplója. Bátorkodtam megkeresni Annát a könyv szerzőjét, az Anyukát, aki őszintén, humorosan és mélyrehatóan ír a gyerekeiről, a hétköznapokról és nagy örömömre sikerült jó pár üzenetet váltanunk. Magam is meglepődtem mennyi hasonlóság van abban, amiket akkoriban Panka kiskorában átélt és ami engem is éppen most ebben az időszakban "bánt", jobban mondva aggaszt. Megnyugtat mert egy élhető jövőképre mutatott rá. Hamarosan következik Pankáról is majd egy külön bejegyzés, okvetlen meg kell ismernetek Anyukája írásain keresztül! Fantasztikus egy csajszi!

Egy időre tehát elsüllyesztettem a szakkönyveket a fiókom legmélyébe, hagyom egy kicsit érlelődni magamban a dolgokat míg nem találom meg az egyensúlyt a család és minden más között. Megyek is mert egy örökmozgó, nyughatatlan gyerek éppen a kanapéra kapaszkodik fel és nekem ott a helyem, hogy elkapjam amikor a parkettán megcsúszik... :)