Friss vagy leendő anyukákkal való találkozáskor a szülési téma mindig nagyon felkapott. Terhességem alatt számtalan rémtörténetet hallgattam végig, gyakran másodkézből elmesélve. Magam is olvasgattam cikkeket, blogokat és titkon tervezgettem, hogy mi hogyan is fogunk szülni. Aztán az élet megoldotta, hogy úgy történjen ahogy az sehol nincsen leírva. Picúr 10 héttel hamarabb érkezett. A 30. heti ultrahangról 14. november 21.-én a nőgyógyászom mindjárt a kórházba küldött, ahol pár órán belül kiderült, hogy a kisbabám nem fejlődik úgy ahogy kellene és az élete veszélyben van. Később mentővel átszállítottak egy másik kórházba mondván ott többet tudnak tenni értünk. A sok latin kifejezés között csak az Újvár-i kórházban értettem meg igazán, hogy a méhlepényem nem táplálja megfelelően a babát és a köldökzsinóron keresztül nincs megfelelő áramlás. Ilyen esetekben a babának idekint több a túlélési esélye, mint a méhemben, így magyarázta az orvos. Persze én úgy meg voltam rémülve, hogy majdnem elájultam.

Két nap múlva november 24.-én - hétfő reggel - közölték velem, hogy kiveszik a babát és készüljek a császármetszésre. Három óra múlva már a műtőasztalon remegtem és féltem, úgy éreztem nem szülni fogok hanem temetni... Aztán elsötétült a világ, még láttam az órát 11-kor. Az altatásból megébredve hívtam Páromat, ez volt az első amire emlékszem "Szivem ne aggódj, láttam Picúrt, olyan kis helyes, emberi formája van, minden rendben van, lélegzik egyedül...". Csak zokogtam és majd bele haltam abba a tehetetlenségbe. Ha képes lettem volna rá felkeltem volna az ágyból és megkerestem volna az én kicsi babámat, hogy megölelhessem végre. De ez sajnos még további 28 napig nem adatott meg. Picúrra az intenzív osztályon az inkubátorban vigyáztak. A szülés másnapján mobilizáltak, szörnyű fájdalmaim voltak úgy járkáltam fel s alá mint egy zombi. Nem engedtek a gyerekhez, mert hogy még gyenge vagyok és még inkább várjak vele holnapig. A szobatársam már délután magához vehette az Ő fiát. Néztem ahogy babusgatja és szeretgeti, én meg csak sírtam, patakokban folytak a könnyeim, úgy éreztem megőrülök és én nem is vagyok igazi anya. Marcangoltam magam, hogy biztosan én tehetek róla, hogy koraszülött lett, mert nem kellett volna annyit dolgoznom és jobban kellett volna magamra vigyáznom. Estére már eluralkodott rajtam a pánik hisztivel ötvözve és végül megkönyörültek rajtam a nővérek, elkísértek Picúrhoz.

Egyszer csak ott álltam az inkubátor mellett, alig kaptam levegőt, a torkomban lüktetett a szivem, de az én kicsi fiam csak békésen aluszkált az Ő maga 1150 grammjával és 40 cm-ével, szőke hajacskájával. Nekem Ő volt a világ legszebb kisbabája.