Egy gyönyörű őszi reggelen - október 1-én - elhunyt a nagybátyám, aki drága Keresztanyám élettársa volt. Köriék sosem házasodtak össze, így is megvoltak jóban - rosszban. Több mint 30 évet éltek együtt ezért nagybátyámnak tekintettem, még ha nem is volt igazán az. Már évek óta különböző betegségeivel küzdött, de a helyzet még sosem volt olyan kritikus mint az utóbbi 3 hétben. Sajnos a szervezete nem bírta a megpróbáltatásokat és egy pár napos komolyabb élet - halál csata után a hosszasabb szenvedésektől megkímélve örökre eltávozott.

Nem mondom, hogy Imre bá' a világ legkedvesebb embere lett volna, nem volt az a csupa szív - szeretet, szigorú volt és rendmániás, de mégis gyász és szomorúság van a szívemben. Azt mondják halottról jót vagy semmit, így próbálom felidézni a pozitív dolgokat. Főleg furfangos volt, mert minden helyzetből megpróbálta kihozni a legjobbat, meglátta az esélyeket még ha nem is jött neki mindig össze, de megpróbálta. Eszelős is volt és főleg kreatív, mert mindig "vállalkozott" valamiben. Egyszer még díszmadarakat is tartott, halat tenyésztett majd bicikliket külűzött. Életében volt csendőr, gyári melós, építkező mester és még iskola gondnok is. Imádott horgászni és kertészkedni, saját kezűleg készítette a műcsalikat, bazi nagy harcsát fogott és a terménykiállításon első díjas almái voltak. Ha jobban belegondolok vicces ember volt, főleg marhaságokat dumált, gunyorosan, amin sokan jól meg tudtak sértődni. De amit a leginkább szeretett az a snapszer. A kártyában mindig tartozott keresztanyámnak. Jó móka volt gyerekként hallgatni, ahogy egy családi ünnep után este a lecsupaszított konyhaasztalt püfölték, hogy "maccs, adu, kontra" és jókat vihogtak vagy káromkodtak, jöttek a csomók és szőrös csomók, meg hogy ki mit számolt el :)...

Mindemellett tudatosul bennem az a tény is, hogy egyikünk sem halhatatlan. Amikor valaki örökre eltávozik, mindjárt az általunk legjobban szeretettekre gondolunk és azt az érzést siratjuk, ami majd ránk is vár, ha elveszítjük őket. Nekem viszont főleg az jár a napokban az eszemben, hogy a kisfiam - akiről még nem tudhatjuk - értelmileg mennyire lesz képes megérteni az ilyen dolgokat mint a halál. Vajon meg fogom tudni neki magyarázni és Ő képes lesz felfogni mit jelent? Fog tudni gyászolni? Mi lesz ha elveszítünk egy még közelebbi családtagunkat és Ő továbbra is keresni és várni fogja, mert neki majd az elmúlás nem létezik, lehet még felnőtt korában sem?!

Borzasztó érzés - csak bele gondolnom is -, hogy mi lesz vele, ha mi a szülei már nem leszünk neki. Meg fogja érteni, hogy mi nem hagytuk el Őt, mert rosszul viselkedett volna és nem utaztunk el nélküle kirándulni, hanem egyszerűen befejeződött a földi mivoltunk? Mennyire természetes dolog és az élet velejárója is a halál, de most mégis nehéz tudományként élem meg. 

Imre bá' csak egyszer látta Picúrt, nem is olyan régen megélhette a mókázását aminek nagyon örülök. Majd ha nagyobb lesz és kimegyünk a temetőbe, el fogom neki mondani, hogy itt az a bácsi van eltemetve akivel egyszer az ágyában jót aludtál... ezt biztosan meg fogja érteni és lehet még nevet is egy jót rajta. Kezdetnek ez is elég.

Nyugodjál békében Imrebá'!