Hát volt az ominózus reggel amikor próbáltam a szokásos 9.30 - as időpontban megtízóraiztatni a Kis Herceget. Előtte megvolt a reggeli cicizés, mosakodás, tiszta ruha, új pelcsi, játszottunk is. Békésen szöszmötölt a "játszóterén" míg én készítettem a hami - papit. Picúrt beültettem az etetőszékbe stb., szóval a szokásos rituálé. A harmadik kanál után elkezdődött a hiszti. Nekiállt morogni, kiabálni, piszmogni és köpködni... Na ezen én hihetetlenül kiborultam. Hozzáteszem akkor még én nem reggeliztem és éhesen "szörnyecskévé" változom.

Próbáltam nyugtatgatni, viccelődni, hogy együnk tovább, hisz itt az ideje, meg hízni is kellene, de nem sikerült. A nagy ellenkezésben elkezdett csuklani is és aztán még azt a keveset is amit megevett sikerült kibukni. Szégyen ide vagy oda, de úgy rá kiáltottam, hogy "Mit csináááálsz?" hogy még én is megijedtem. Könnyű kitalálni mi volt a reakciója: hatalmas ijedt ordításba fakadt és torka szakadtából sírt... Megtöröltem a pofiját és azonnal kivettem a székből, magamhoz öleltem, persze sajnálkozva. Kérleltem, hogy ne haragudjon és dühös voltam magamra, hogy miért nem bírtam türelmesebb lenni. Szerencsére gyorsan megnyugodott és szinte azonnal elaludt a vállamon.

Aztán a "felismerés", hogy nem voltam képes észre venni, hogy időközben elfáradt és nem éhes volt, jobb lett volna dédelgetni kicsit! Miért kellett mindenképpen megvárnom míg kiborul?! Ha már az elején nem ment mégis minek akartam ráerőltetni az akaratomat?! Gyakran olyan egyszerű és kézenfekvő a megoldás, de én mégis futok jó pár kört és próbálgatom mi lehet a baja. Nem egyszer hallottam bömbölő babakocsit tologató anyukát rimánkodni, hogy "Nem tudom mit akarsz, tisztába tettelek, megetettelek, megböfiztettelek, itt a játékod is.. Mit csináljak még?" Talán csak a közelséget akarta, hogy felvegye és ringassa. Gondoltam akkor magamban. Az eszem azt diktálja "Anya, futtasd végig a programot és próbáld meg az összes hibalehetőséget" és random módon csinálom is, mint az anyuka a sírós gyerekkel a kocsiban.

Picúr már majdnem 10 hónapos és pontosan tudom melyik fajta sírása és kiáltása mire utalhat és ismerem a viselkedését annyira, hogy normál esetben tudom mi kell neki. De, ha nem hallgatok az ösztöneimre akkor mindez a tudás hiába. Talán nem kéne annyi gyereknevelési könyvet olvasnom, meg arról, hogyan szoktassuk napirendhez a gyereket és főleg nem kellene görcsösen ragaszkodni valamilyen módszerhez.

Nagyon nehéz megtalálni az arany középutat a tudatos és ösztönös szülő között, a liberális és konzervatív, hideg korlátozó vagy meleg engedékeny?! A fő cél az, hogy mindkettőnknek - babának és mamának - jó legyen az amit csinálunk mindenfajta szempontból. Bármennyire is igyekszem, olykor mégis megtörténnek ilyenfajta kiborulások. Szerencsére az csak tévhit, hogy véglegesen elrontottam valamit a gyereken és most már örökre így marad. Megint csak azt tudom konstatálni, hogy az én hozzáállásomon tudok a legegyszerűbben változtatni. Elég lenne csak jobban odafigyelni és spontán tenni a dolgomat. Leendő anyukáknak is csak azt tudom ajánlani, hagyatkozz a szívedre és az első megérzésedre, az mindig bejön! Sok sikert és mosolygós kiegyensúlyozott babákat!