Másnap (nov. 22) folytatódtak a kivizsgálások, olyan sűrűségben mint előző nap. Szombat volt és érezhető, hogy hétvége, mert mindenki kicsit lazábban veszi. Ma már nekem is volt kedvem beszélgetni a szobán a vajúdó, valamint - hasonlóan mint én -  a verdiktre várakozó anyukákkal. A déli viziten megengedték, hogy végre egyek, mert ma már biztosan nem lesz műtétem. Az áramlások a doki szerint "egész jók, jobbak mint tegnap", ez egy kicsit reményt adott. Délután jött B., Anyukám és Apósom látogatóba, nagyon izgulnak miattunk. Jól esett, hogy végre nem voltam egyedül és tudtam pár pillanat erejéig vigasztalódni. A Doki elmondta nekik is a nagy helyzetet és hogy folyamatosan monitorozzák a baba állapotát. Ez engem nagyon megnyugtatott és igazán bíztam benne, hogy tényleg minden jóra fordul.

Délután megkaptam az utolsó tüdőérlelő injekciót, viszont a sok infúziótól már nem éreztem a karjaimat. Félrement egy kanil is - hiába szóltam, hogy nem jó - és teljesen feldagadt a kezem, helyette kézfejbe kaptam egy újat. Az esti viziten megint egy újabb szolgálatos orvos jött és újra vizsgálat... Minden változatlan, az áramlások nem megfelelőek, de nincs életveszély, de azért a holnap reggeli vizitig ne egyek már semmit, hátha műtét lesz. Este kezdett eluralkodni rajtam a pánik, hogy túl sokáig húzzák az időt, mérlegelnek, de nem döntenek semmit, még várjunk... Napközben és este is folyamatosan érkeztek az Anyukák, volt aki fél napot mások csak pár órát vajúdtak és már mentek is a szülőszobába. Lassan kitanulom a szakmát, mert már végighallgattam vagy 8 szülést és mind más volt... Jött az éjszaka, nem tudtam aludni, állandóan a jajveszékelésekre ébredtem, vagy arra, hogy hozzák a gépet és csatolják a hasamra. Picúr ma keveset mozgott, hiába szólítgattam és piszkálgattam, gondolom a tegnapi stressz őt is teljesen kiütötte, hajnalban aztán mély álomba merültem... Folyt. köv....