Egy nagyon kedves barátnőmet - Mártikát - hívtam fel elsőként a kórházból hazaérve aznap amikor megkaptuk a végleges diagnózist Picúrról. Talán azért Őt, mert Ő a leghívőbb ember akit csak ismerek és tudtam, nincs más vigaszom, csak az Istenembe vetett hitem. Sírtam, ki ne sírt volna és talán Ő is egy kicsit. Megkérdezte Tőlem, hogy most igazából mit vagy kit siratok? És hogy nem-e azért, mert a saját kényelmesen kellemes életvitelemet féltem. Hogyne lett volna igaza, hisz azokban a napokban senki sem tudta elmondani az igazságot a DS-ről és arról, hogy milyen is az élet egy "fogyatékos" gyerekkel. A beszélgetésünknek ennek a része olyan anyai felpofozásként hatott rám, úgy éreztem, most észhez tértem. Köszönettel tartozom azért a beszélgetésért, mert jó útra terelt abban a kilátástalannak tűnő helyzetben. Sokáig beszélgettünk még, abban a pillanatban attól féltem a legjobban, hogy Picúr nagyon - nagyon beteg lesz és féltettem Őt a kivizsgálásoktól, vérvételek és injekciók hadától, a műtétektől... még a szellőtől is féltettem. Akkoriban úgy hittem az egészségügyi kockázatok összese egyszeriben előjön majd Picúron és nem bírnám elviselni ha szenvedne.

Aztán arról beszéltünk, hogy joggal lehetek most mérges Istenre, hogy adjam ki magamból a haragomat. De nem voltam dühös, mert én voltam az aki folyamatosan imádkoztam a szülés előtt az Istenemhez. Így hogy "Drága Jó Uram, Teremtőm, Te adtad nekem ezt a gyermeket és én Őt most neked ajánlom, tégy vele belátásod szerint, én elfogadom amit döntesz felőle, ha úgy gondolod meg kell halnia akkor haljon meg, neked adom az életét!" és közben körbe - körbe hallgattam a dalt "Adj békét Uram!" és sétálgattam a folyosón fel s alá, míg be nem hívtak a műtőbe. Ha rábíztam Picúr életét akkor miért is haragudnék rá!

Felmerült az a kérdés is,gy "Az embert az Isten a maga képmására teremtette...", akkor Isten is DS-es...? Sokat gondolkodtam rajta és minden nap felvetődik a kérdés, hogy miért kaptuk ezt a nehéz feladatot, hogy egy DS-es gyereket neveljünk? Miért pont mi vagyunk a szülei...? Erre a legjobb válasz, ha inkább ajándékként tekintünk Picúrra a Napocskaúrfira, mert Ő általa nem csak mi, de a környezetünkben élők is jobbá lesznek/lehetnek, mert valamiért hihetetlen sok szeretet vesz minket körül és egyszerre már semmi sem olyan vészes.

Nemrég az egyik Doktornő Picúr kontroll vizsgálatának végén megkérdezte, hogy "Már túl vannak rajta...?". Először nem értettem mire gondol!? Azon legyek túl, hogy Downos a fiam vagy hogy dokihoz kell járni, vagy hogy micsodán? Nem tudtam mit válaszoljak és abban a pillanatban Picúr elkezdett a kezemben ficánkolódni, én elvettem a papírt és elköszöntünk. Hazafelé a könnyeimmel küszködtem, mert fájt a kérdés és úgy megmondtam volna neki a magamét... Az én gyerekem is egy gyerek, nem egy két lábon járó diagnózis. Egy orvosnak hogy lehet ennyire negatív hozzáállása?! Tudom még milliószor fognak érni ilyenfajta sérelmek és minden este azért imádkozom, hogy ne haragudjak az ilyen emberekre.

Kérem az én Istenemet, hogy adjon békét a szívembe, hogy ne munkálkodjon bennem gyűlölet, keserűség és szomorúság, hogy feltétel nélkül fogadjam el Picúrt olyannak amilyen, minden hibájával együtt. Adj békét Uram, adj békét Uram...!