A szeparációs szorongás időszakába léptünk, ami a könyvek szerint kb. 8 - 9 hónapos kor körül a legintenzívebb. Általános jele, hogy a korábban egyedül is jól eljátszó baba hirtelen sírni kezd, ha szem elől téveszti szüleit vagy kimennek a szobából, éjszaka gyakrabban ébred fel és csakis az anyja mellett nyugszik meg. Ez a jelenség Vida Ági gyermekpszichológus könyve alapján a lelki fejlődés természetes velejárója. Hátterében az áll, hogy most már a gyerek a mozgás terén nem feltétlenül igényli a segítségünket, mert már maga is eléri játékait, eljut a lakásban ahová akar, de ez a fantasztikus és sok új élmény meg is rémíti. Ezért van most jobban szüksége anyára.

Meglehet, hogy eleinte - első gyerekes anyuka révén - teljesen félreértelmeztem ezt a jelenséget, mert annak tudtam be a sírásokat, hogy fogzik, mert ugyebár most az is zajlik. Valószínűleg gyakrabban fordult elő, hogy nem az igényeire és kérésére reagáltam és nem azt kapta amit szeretett volna. Ilyenkor történt meg az, hogy Picúr még jobban kiborult és az én türelmem is elfogyott. Hozzáteszem folyamatos rám - anyára - a nyomás, hogy hamarosan már 1 éves lesz és már itt lenne az ideje az önállósodásnak és annak, hogy többet "kölcsönözzem" a gyereket mamáéknak. Ideje lenne kicsit szabadabban élni. A másik frontom amin küzdök az a "nem kell minden sírásra felvenned a gyereket, mert elkényezteted"... Egy következő dolog, hogy mindenki azzal piszkál, "hogy már át kellene aludnia az éjszakát" és a nagy klasszikus "nem kellene folyton szoptatni, elég neki ha evett rendes kaját"... Picúr köszöni szépen, de pont nem kér ebből az egészből, mert Ő csakis anyából kér még - még és még többet. Ez egy átmeneti időszak, nagyjából 10-12 hónapos kor körül elkezd majd javulni a helyzet, mert megszokja az új érzéseket.

De mi lesz velünk addig? Mikor kell egyszerűen elengednem a fülem mellett a megjegyzéseket és a tanácsokat, amik nekünk pont nem passzolnak? Plátói kérdések ezek, mert egyöntetű jó megoldás szerintem nem létezik, nekünk kell hogy jó legyen! Annyit tudok tenni, ha el kell mennem valahová próbálom Picúrnak nyugodtan és őszintén elmagyarázni, hogy kicsit másra bízom őt, de sietek vissza. A napi feladatokba is jobban bele kell Őt vinnem, mert eddig ugyebár eljátszott a kis "grundján", most meg kiabál amint kimentem. Így, ha főzök akkor a konyhában kap valami tálat, lábast, ha mosok akkor pakolhat a szennyes kosárból, és ugye az univerzális babahordozós megoldás, avagy mindenhova cipelem magammal, már ha engedi hogy magamra kössem. Helyzetünket nehezíti, hogy még nem tud felülni, nem szabadok a kezei, de ennek ellenére hason viszonylag jól elboldogul. A hidegebb időjárás végett most a padlón való közlekedés, lerakás a szőnyegre nem annyira optimális, hiába a fűtés és meleg ruhák a talajon akárhogy is de hidegebb a levegő. 

Ti hogy vészeltétek át ezt az időszakot? Nyugtassatok meg, hogy ez nem fog örökké tartani. Igaz nem bánom, hogy Picúr biztonságosan kötődő gyerek, mert annak is meg vannak az előnyei pl. gyorsabban meg tudom nyugtatni, együttműködik a feladatoknál és figyelmes. A legnagyobb gondom mindig, hogy nem vagyok türelmes, gyorsan elpattan nálam az a bizonyos húr. Eleve izgágább és nyughatatlan emberfajta vagyok és az anyaság számomra éppen ezért is főleg türelempróba. A javulási tendenciám nem túl gyors, de jelentem haladok :).

Ha nálatok is beüt ez az "Anyuci farkincája vagyok" időszak jusson eszetekbe, hogy nincs ezzel semmi de semmi baj! A gyereknek most Anyára mint a nyugalom és biztonság szigetére van szüksége, hogy a nagy felfedezés közepette legyen hol megpihennie és összeszedni bátorságát, feltöltődni energiával, hogy újra belevágjon környezete megismerésébe. Ebben a fajta kötődésben is van valami csodálatos, próbáljátok kiélvezni, mert ha felnőnek akkor már az alkalmi puszikért is esdekelni fog kellenünk, mert "Anyaaa nemááá, ez cikiiii" időszak lesz.